Csalódás

Annyira haragudott rá, amennyire csak pici szívéből telt. Mérhetetlenül csalódott volt, és szomorú, hogy így cserbenhagyták – tehetetlenül állt csak és nézte a távolodó alakot – a döbbenettől mozdulni sem tudott, egyszerűen nem tudta, mit tegyen. Az, akiben annyira bízott, már-már szeretett, akiért még hazudni is képes volt, akinek mindenét, az összes kincsét odaadta, elmesélte a titkait, az így itt hagyta, egyik-pillanatról a másikra lecserélte és elrohant, vissza se nézett. Meg tudná fojtani egy kanál vízben – ezt otthon hallotta, bár nem egészen tudta elképzelni, hogy lehet valakit megfojtani egy kanál vízben, hiszen a kanál víz pici, az emberek feje meg nagy, de ez most részletkérdés volt, nem ért rá vele foglalkozni. Érezte, ahogy a harag csak gyűlik és gyűlik és vissza akart vágni, fájdalmat akart okozni ő is neki, hogy visszaadja azt, amit kapott. Valahol nagyon mélyen emlékezett rá, hogy ezt nem szabad, ez rossz dolog, de most nem érdekelte. Csak a bosszú gondolata járt a fejében. A férfiak mind disznók – ezt meg néha az anyukája szokta mondani mérgesen, úgy érezte, akkor ez is most ideillő kifejezés, bár nem nagyon érette ezt sem, mert ő szerette a disznókat, tök cukik voltak, ahogy belelógott a fülük a szemükbe, és vicces hangokat adtak ki és bele lehetett dugni a fűszálat az orrukba. Igaz, picit büdösek voltak, de a Peti nem büdös, sőt, neki illetve a ruháinak nagyon finom illata van. De akkor is egy szemét. Utálta. Sőt, gyűlölte! – Nézd, ezt hátul találtuk a hintáknál. Gyere, megmutatom, hol! – mondta Peti a futástól kipirosodott arccal és egy megrozsdásodott kisautót húzott elő a háta mögül, aminek hiányoztak a kerekei. – Hű, ez de jó, muti meg! – csillant fel a kislány szeme, majd kézen fogva elfutottak a hinták felé.