Éjjel a peronon

Egy darabig ténfergett az üres megállóban, aztán leült az egyik narancssárga műanyag székre. Ránézett a kijelzőre: következő szerelvény várható érkezési ideje 10 perc. Türelmetlenül dobolni kezdett a lábával, elnézett balra – de semmi… ez tényleg 10 perc. Körbenézett a kihalt peronon, sehol senki, még egy kóbor hajléktalan sem, aki a kinti hideg elől a melegbe próbálna elbújni, hogy ne fagyjon meg. Valahol csepegett a víz, hangja visszhangzott a kietlen falak között, de nem tudta megállapítani, honnan jön a hang. A neonlámpa idegesítően villogott felette. Lassan elővette a mobilját és elkezdte nyomogatni unalmában. Egyszercsak abbamaradt a villogás – felnézett és elégedetten konstatálta, hogy a neoncső végleg megadta magát – a következő pillanatban az összes lámpa kialudt. Hát ez kurvajó – dörmögte maga elé.  Jobbra nézett, a kijelző piros fénye még működött: még 6 perc a metró érkezéséig. Üldögélt a sötétben és várt, hátha történik valami, de semmi. Balról halvány fénycsíkot látott átszűrődni a falon – gondolta megnézi, hátha van ott valaki, aki tudna segíteni, felkapcsolni a főkapcsolót vagy istentudja… Óvatosan elindult a sötétben, mobilja valamennyi világosságot adott, majd mikor odaért, látta, hogy a falburkolat szögletes paneljei mentén szűrődik át valami nagyon éles fény. Tapogatni kezdte a falat, hátha talál egy kilincset, kapaszkodót, gombot, amivel kinyithatná, vagy legalább jelezhetne a bentieknek. Lassan kezdte türelmét veszíteni és egyre dühösebben nyomkodta, ütötte a falat, hogy történjen már végre valami, kapcsolják fel a lámpákat, hát nem veszik észre, hogy tök sötét van?! Aztán meghallotta a következő metró zaját, ahogy egyre hangosabban és hangosabban közeledett az alagútban, érezte az egyre erősödő szelet és fellélegzett, vééégre, szabadulhat innen! Elindult a peron széle felé óvatosan, mert nem tudta pontosan hol is ér véget. A következő pillanatban a szemben lévő vágányon megállás nélkül áthaladt a metró, ő pedig döbbenten nézte a kivilágított üres kocsikat, ahogy elsuhantak a szeme előtt – Ó hogyaza… – futott át a fején. Nagy lendülettel visszafordult, hogy minden csalódottságát a bezárt ajtón töltse ki, mikor az hirtelen kitárult, és vakító fény áradt mögüle, beborította teljesen. Kezét szeme elé tartotta, hogy valamit lásson, de a fény olyan erős volt, hogy képtelen volt bármit is kivenni. „Kérjük a biztonsági sávot szabadon hagyni. KÉRJÜK A BIZTONSÁGI SÁVOT SZABADON HAGYNI!” üvöltötték a hangszórók valahonnan távolról. A fény egyre közeledett, már érezte bőrén a belőle áradó meleget is, hallotta a kattogó sínek hangját, aztán hirtelen minden elsötétült és – VÉGE lett…