Valóság

Már nagyon várta. Ahogy munka után hazaért, gyorsan vacsorát főzött, lefürdött, illatos gyertyát gyújtott, felvette a legszebb ruháját és várta. Tudta, hogy ma este is eljön, ha lemegy a nap, hisz minden este eljött hozzá – minden este az övék volt, csak az övék. Az egymás karjában töltött órák éltették, azok adtak erőt a másnapokhoz, hogy felkeljen és végigcsinálja, mert tudta, hogy a végén mindig ott fogja várni Ő. A mai estére különleges, álomszép fekete csipkés fehérneműt húzott – szerette meglepni, látni, ahogy felcsillan a szeme és ahogy újra és újra beleszeret minden egyes alkalommal. Az egész éjjel az övék volt, beszélgettek és néha hallgattak, elaludtak, aztán felébredtek és ott folytatták, ahol abbahagyták. Az éjszaka volt az ő valódi élete, ez volt az ő valódi élete, a többi csak üres álca, gépies tevékenységek halmaza, sokszor nem is tudta mi történik körülötte, csak tette a dolgát, de lélekben máshol járt, az ő közös kis világukban. Érezte, hogy nagyon álmos, szemei kezdtek egyre jobban lecsukódni, arra gondolt milyen jó lenne itt a karjaiban feküdve elaludni – de nem, nem akart még búcsúzni, még érezni akarta a bőre illatát, az érintését, a csókjait, hallani a szavait, a szuszogását, még nem aludhat, még nem, csak egy picit még, csak egy pár percet hadd maradjon… A hajnal első napsugarai vidáman lestek be az ablakon, látták, ahogy ott fekszik, összegömbölyödve az ágyon, szorosan magához ölelve a párnáját, édes, békés mosollyal az arcán – és nem volt szívük felébreszteni.