Hirtelen tört rá, érezte, hogy megint jön, közeledik. A jeges félelem összeszorította a szívét újra. Nem, nem, nem, nem akarom – kiáltotta magában. De tudta, hogy most vége. Itt az idő. Egyszer át kell engednie magát, nem harcolhat örökké ellene. Engedte, hogy körbevegye a sötétség, érezte, ahogy egyre szorosabban öleli körbe a láthatatlan fájdalom. Félt, reszketett, de tudta, hogy így kell lennie. Apró éles szúrásokat érzett a teste minden részén, mintha pici fogak tépnék a húsát – ilyen lehet, ha egy éhes piranhákkal teli medencébe esik az ember – gondolta. Összeszorította csukott szemét, hátha attól elviselhetőbb lesz. Lassan érezte a hideget is, ahogy körbefonja, beburkolja, mint a folyékony ezüst, egy fémesen csillogó máz. Aztán nem történt semmi. Várt, a hideg és sötétség maradt. Kifújta a levegőt és beleengedte magát még jobban, ellazult, már nem félt. Meg akarta tapasztalni, át akarta élni, a legeslegmélyebbre részére akart eljutni. Aztán csönd lett. Mélykék sötétség vette körbe, semmi zaj, nesz, csak a légüres tér. Már nem fázott. Tulajdonképpen nem érzett semmit csak volt, lebegett, mint egy unalmas, lusta, nyári délutánon a Balaton tetején. Percekig létezett ebben a semmiben. Vagy órák, hetek, hónapok teltek el így? Nem tudta. Az idő, mint (m)érték megszűnt létezni, nem volt jelentősége. Aztán egyszer csak megmozdult és tudta, hogy szabad.