Dunapart

– Naaa, ugye akkor nem haragszol?

Utálta, amikor ezt csinálta. A szél belekapott világoskék-sárga csíkos sáljába. Kellemesen meleg, késő őszi délután volt, a nap aranyló fénnyel vonta be őket. Egy padon ültek a Dunaparton és az embereket nézték: fiatal szerelmes párokat, akik kézen fogva, szégyenlősen nevetve sétálgattak a parton, kisgyerekes családokat, akik az ebéd utáni kötelező köröket rótták a játszótér felé és vissza, idős néniket a kutyáikkal, akik épp olyan nehezen lépkedtek, meg-meg álltak pihenni pár lépés után, mint gazdájuk, gyerekeket, akik visítva rohangáltak le-föl az apró kockakövekkel kirakott járdán. Minden olyan idilli volt és olyan békés és olyan hétköznapi. Oldalra pillantva ránézett. Még a napszemüveg sötétjén keresztül is látta mennyire vonzó volt Dávid, karakteres orrának vonala, az enyhén borostás álla, ó, hogy imádta, amikor nem borotválkozott és a hosszú szempillái – órákig tudott volna farkasszemet nézni azzal a szempárral és elveszni a csodálatos mély barnaságában. Dávid ránézett és egy pillanatra megérintette a kezét. Összerezzent az érintésétől. Ösztönösen elhúzódott és ismét a vizet nézte. Madarak keringtek felette, köröztek, majd eltűntek a mélyben. A szél valahonnan édes sült tészta illatát hozta, mintha legalábbis a strandon lennénk, gondolta. Eszébe jutott a nyár, hogy mennyire gondtalanok voltak, mennyire nem törődtek semmivel, csak élvezték az együtt töltött időt, egymás társaságát…

Hirtelen éles, sipító női hang hasított a levegőbe: – Dávid, Tamás, nahát, micsoda véletlen hogy épp itt futunk össze!